2015. december 7., hétfő

Késő már

"Minden híd ledől és zuhan a mélybe a múlt


Úszni érte nincs erőm ..."


Év vége. Ez olyan nyomasztó tud lenni, még akkor is ha jönnek az ünnepek. Az ember belegondol, hogy mennyi mindent nem tett meg és késő már...
Az irományom elejére beszúrt idézet leírja a mostani hangulatom. Például, hogy nincs erőm. Kitartani olyan helyzetekben, ahol más már feladta volna. 
Furcsa, hogy az ember egy pop számban talál értelmet a gondolatainak, ami elméletileg egy szakításról szól, de én mégis csak az erőtlenségem érzem át benne. 
A nyár nagyon gyorsan elszaladt. Mondhatni az eddigi legjobb nyár volt, nagyon sok élménnyel.
Aztán jött az ősz...még a szeptember nem volt olyan rémes,órákra jártam, sütött a nap, nem volt túl hideg sem, de ezután következtek az igazán lélek próbáló hónapok, azon belül hetek, napok, órák, percek. S bizony ám, hogy a nyálkás, rideg néhol ködbe burkolózó október és november erősen megpróbálja az embert. És most itt nem beszélek sem hitről, sem reményekről, arra vannak más blogok, hogy buzdítsák vagy éppen letörjék az embert. Inkább arról beszélek, amit szerintem mindenki érez: az anyuka, aki a gyermekeit neveli, az apa, aki éjt nappallá téve dolgozik, vagy a nagyszülők, akik minden megmaradt erejükkel segítik a fiatalokat vagy épp egymást, a fiatalok, akikre egyre több dolog nehezedik, a kamaszok, akik most keresik önmagukat stb. Mindenki érez néha ürességet, szívig hatoló fájdalmat, veszteségeket. Ezek nem csak gyász esetén élnek bennünk, hanem pont ilyen üres, ködös és borús napokon. Mondhatják azok, akik elfoglaltak, hogy ők nem éreznek ilyesmit,mert a munkájuk túlságosan is igénybe veszi mindenünket, hát persze. De én nem tudok belegondolni, hogy ne fogna el így is a keserűség, ha csak arról szólna minden percem, hogy ki sem látszok a teendőkből. Pedig így van, főiskola, itthoni teendők és még sorolhatnám mi mindenre kell figyelnem. 
Aztán egy forró tea, egy szomorkás dallam és pont. Csak bámul az ember ki a fejéből maga elé. December van, közelegnek az ünnepek és egyre csak késő már. 
A természet is belefáradt egy parányi napfényt ajándékozni az emberek ablakába. A mosoly is nehezebben bújik elő, nem az erőltetett, hanem az igazi vidám mosoly. A nehézségek, a könnyek, a fáradt tekintetek viszont ott vannak mindenhol. 
A rideg október és november otthagyta névjegyét a decemberben is. Még érezni lehet a leheletét az utcákon. S bár már lassan minden ünnepi díszekkel van ékesítve, csillognak a kirakatok és az otthonok, mind tudjuk, hogy késő már...
Év vége van. Amit idén már elhalasztottunk, az nem jön vissza. Elromlott barátságok, veszekedések a pároddal, a családoddal vagy akár egy idegennel, már megtörténtek. Késő már. Lassan kopogtat egy új esztendő s 

"Minden híd ledől és zuhan a mélybe a múlt..."